A tiszta húsdarabok elkeltek, maradt a vegyesfelvágott – így kezeli a Nyugat a Balkánt. De nem mi!

Bernáth Tamás, a Mathias Corvinus Collegium oktatójának cikke.

***

Ezt a megközelítést általában a globális nagyhatalmakra értelmezzük, hiszen mindig az a legszembetűnőbb, hogy egy kormányzat hogyan viszonyul az Európai Unióhoz, az Amerikai Egyesült Államokhoz, Kínához vagy az Orosz Föderációhoz. Érdemes azonban megvizsgálni, milyen szerepet játszhat ez az elképzelés olyan, jóval kisebb, de számunkra nagyon is fontos államok esetében, mint a Nyugat-Balkán országai.

Azt a hat országot szoktuk összefoglalóan így nevezni, amelyek déli szomszédságunkban találhatóak, és még nem tagjai az Európai Uniónak: 

• Szerbia
• Bosznia-Hercegovina
• Albánia
• Észak-Macedónia
• Koszovó
• és Montenegró tartoznak ide.

(Az elnevezésen persze lehetne vitatkozni, hiszen így egyedül Bulgária marad meg Kelet-Balkánnak, de hát maga a Balkán elnevezés is egy évszázadokkal ezelőtti tévedés eredménye, úgyhogy kivételesen fogadjuk el kritika nélkül az Európai Unió terminológiáját.) Ez a hat ország természetesen távolról sem nevezhető homogén blokknak, sőt, sokszínűségük olyan nagy mértékű, hogy azt még számos multicég kényszeresen diverzitást erőltető programjai is megirigyelhetnék.

Miért van ez így? A történelem ezen a tájon rengeteg etnikumot kevert össze, amelyek szoros együttélésére – vagy inkább: összezártságára – elsősorban külső birodalmi keretek között került sor. Mindegyik szakasz jól ismert nekünk, magyaroknak is.

Később az Osztrák-Magyar Monarchia és benne a történelmi Magyarország is egyesítő erővel bírt a térség északi felén, máig ható civilizációs nyomokat hátrahagyva: nézzük csak meg a szarajevói „Bécsi Kávézót”, amely bárhol lehetne, még akár Bécsben is – vagy kevésbé romantikus, de annál fontosabb módon, kérjünk ki földhivatali nyilvántartásokat, és látni fogjuk: csak ott van folytonosság és hitelesség, ahol valamikor a Monarchia rendje érvényesült.

Végül, az első világháború után már nem egy külső birodalom, hanem a térség kis államainak összefogása, vagy ahogy a 20. század túlnyomó részében nevezték: Jugoszlávia adta meg az együttélés kereteit. (Kevésbé közismert, de a második világháború után komolyan felmerült, hogy Albánia is betagozódjon is a jugoszláv tagköztársaságok közé.) Hamar kiderült azonban, hogy Jugoszláviát is hatalmas belső feszültségek fűtik, amelyek először a második világháború során törtek felszínre – keserű iróniával azt is mondhatjuk: az alkalomhoz illő borzalmak kíséretében.

Nem is sikerült, és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Jugoszlávia 1991-1995 között lezajló szétesése, amely az ötven évvel korábbi szörnyűségeket idéző háborúkkal és rengeteg civil áldozattal járt. Mindeközben, a második világháború utáni Albániában egy olyan kommunista diktatúra épült ki, amelynek paranoid bezárkózottsága és totális elnyomása ártatlanok ezreinek életét követelte. Az albán rendszerváltás után pedig a világ eddig ismert legnagyobb piramisjátékának keretében 1995 és 1997 között a helyi GDP (bruttó hazai össztermék) fele tűnt el ismeretlen bugyrokban.

Csoda tehát, ha nehézkes az együttműködés, és lassú a térség felzárkózása? Időközben az Európai Unió felvette tagjai sorába azokat a balkáni vagy szomszédos államokat, amelyek etnikailag homogénnek mondhatók. Görögoszág 1981. évi, úttörő csatlakozását leszámítva, a sort éppen Magyarországgal kell kezdenünk, hiszen 2004-ben, a tíz új tagállamra kiterjedő „Big Bang” során uniós taggá váltunk.

Magyarországon kívül Szlovénia is részese volt ennek a bővítési hullámnak, miután a szlovénok 1991-ben leváltak arról a Jugoszláviáról, amelyben mindig is kicsit idegenül érezték magukat. (Érdekes módon erre az érzésre nemcsak gazdasági teljesítményük vagy újabb keletű civilizációs kötődéseik szolgáltattak alapot: a szlovénok ősei valójában északról, nem pedig délről érkeztek a ma általuk lakott területre, vagyis ez a nép nem is igazi „jugo-” , azaz déli szláv.) Ezt követte Bulgária 2013-as csatlakozása, amely – Görögországéhoz hasonlóan – főként a Macedónia néven függetlenedni kívánó volt jugoszláv tagköztársaság számára járt kellemetlen következményekkel, voltaképpen a Nagy Sándor-i macedón örökség feletti marakodás miatt. Végül pedig az 1995 óta immár etnikailag homogénnek mondható Horvátország is az Unió részévé vált 2013-ban, és ezzel a könnyűnek mondható bővítési döntések sora le is zárult.

Igen, de micsoda vegyesfelvágott! Hiszen épp itt ér véget annak a nyugat-európai hozzáállásnak az érvényessége, amely csak jól kezelhető entitásokban gondolkodik, és szorongva szemléli a bonyolultabb helyzeteket. Egy kinézetében osztrák vidékeket idéző Szlovénia vagy egy elszánt euró-aspiráns Bulgária vonzóbb partnernek tűnhet, mint a sok kis furcsa darabkára töredezett Nyugat-Balkán. Ugyanakkor itt található az az ország, ahová valaha Ciceró is nyaralni járt (Albánia), itt van a világszerte ismert és tisztelt Teréz anya szülővárosa (Szkopje, Észak-Macedónia), és bizony itt van az egyetlen közép-kelet-európai város, ahol valaha téli olimpiát rendeztek (Szarajevó, Bosznia-Hercegovina fővárosa, ahol 1984-ben, az akkori Jugoszláviában került sorra a sportrendezvény). Rengeteg fontos, pozitív vagy éppen csak érdekes fordulat színezi ezeknek az országoknak a történelmét, és kellő türelemmel sok-sok érték fedezhető fel a véres közelmúlt miatt ijesztőnek tűnő felszín alatt.

Túl a történelmi érdekességeken, a mai viszonyok között is komoly vonzereje lehet a régió különböző jellegű, de a maguk módján rendkívül előnyös adottságainak.  Egyaránt gondolhatunk itt a vajdasági magyarság hídszerepére hazánk és Szerbia között, a tőkeerős hazai szereplők számára jó belépési lehetőségeket kínáló nyugat-balkáni banki, telekommunikációs vagy energiaszektorra, vagy éppen az albán Riviéra évente már hatvanezer magyar turistát is vonzó szépségére. 

Ami Szerbiát illeti, meg is vannak az első eredményeink. Támaszkodva a két ország történelmi megbékélésére, a gazdaság terén erősek a kapcsolatok.

Magyarország nyugat-balkáni befektetéseinek több, mint kétharmada Szerbiába irányul, és eddigi, csaknem másfél milliárd euró értékű tőkekivitelünk a teljes helyi külföldi működőtőke-állomány több, mint 3 százalékát teszi ki. Ez utóbbi nem tűnhet soknak, de ha hozzátesszük: Magyarország az Európai Unió GDP-jének csak mintegy 1 százalékát állítja elő, már érezhető, milyen kiemelt partnerségről van itt szó. A külkereskedelem terén még látványosabb a szerepünk.

Ha hozzátesszük, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség közreműködésével a helyi magyar vállalkozókat több tízmilliárd forintos programok támogatták az elmúlt években, és rámutatunk a napokban Budapesten bejelentett energetikai együttműködések széles skálájára, azt mondhatjuk: Szerbiával rendben vagyunk. Ha még a röszkei határátkelőhely is alkalmas lesz a határon való tényleges átkelésre – márpedig az erőteljes bővítés és modernizáció terve szintén a budapesti bejelentések között kapott helyet –, akkor csakugyan nehéz lesz látványos hiányosságokat találni a két ország közötti gazdasági kapcsolatrendszer fejlődésében.

Mindazonáltal a Nyugat-Balkán nemcsak Szerbiából áll. Való igaz, a térség GDP-jének felét ez az ország állítja elő, de például már az egy főre eső GDP esetében, tehát a relatív fejlettség esetében más az éllovas: Montenegró. Rendkívüli adottságai vannak Albániának is: csaknem ötszáz kilométeres, már említett gyönyörű tengerpartja mellett rengeteg hegyi folyóval rendelkezik. Így nemrég,

Bosznia és Hercegovina olyan nemesfémkincsekkel rendelkezik, amelyek kibányászására az egész világról jelentkeznek az érdeklődők, immár az ide irányuló befektetések egynegyedét kitevő mértékben. Észak-Macedónia a térség legnyitottabb gazdaságaként – a külkereskedelem összvolumene, azaz az export és az import összessége a GDP 150%-át teszi ki – vesz részt a nemzetközi értékláncokban. Még a nemrég függetlenedett Koszovó is fel tud mutatni gazdasági csúcsteljesítményeket: a világ ötödik legnagyobb lignitkészlete mellett meglepően fejlett IT-szektor is található itt.

A Nyugat-Balkán tehát tele van felfedezésre váró üzleti lehetőségekkel, amelyeknek kiaknázásához mi, magyarok, jó kiinduló pozíciókkal rendelkezünk. Ha érvényesíteni tudjuk a konnektivitás elvét, és az egymással kisebb-nagyobb viszályokba bonyolódó államokkal külön-külön jó kapcsolatokat tudunk ápolni, akkor helyzeti előnyünk tartósan fennmaradhat. Mindeközben az uniós bővítés folyamata pedig csordogál előre: öt állam már hivatalosan is tagjelölt. Éppen a magyar bővítési biztos munkássága és a magyar kormányzat határozott állásfoglalásai révén előrelépések is tapasztalhatók – jó példa erre a nyugat-balkáni reformtörekvések támogatására 2023-ban elkülönített 6 milliárd euró értékű uniós költségvetési keret. Kiszámíthatóbb, stabilabb jövőt ígér a térségnek, ha valóban mihamarabb integrálódni tud az Európai Unióba, és ez természetesen a mi külgazdasági kapcsolatainknak és a mi befektetéseink biztonságának is előnyös volna.

***

A szerző pénzügyi szakember, 2024. szeptemberben jelent meg új könyve, „A Nyugat-Balkán gazdasága a 21. században” címmel.

***

Nyitókép: a Balkán térképe 1878-ból. Forrás: Leemage via AFP